Németh Sándor
A kampány
A hazai egyházpolitika két sarkalatos pontja: a történelmi egyházak privilegizálása - melyek mellesleg a kormánypártok stratégiai szövetségesei és azok ideológiai bázisát alkotják - és múltbeli társadalmi tekintélyük helyreállítása, valamint a szektaellenes közhangulat mesterséges szítása azon új egyházak, vallási közösségek ellen, amelyek a közéletben, a kulturális, gazdasági életben némi pozícióhoz jutottak az elmúlt évtizedben; s így jelenlétükkel, véleménynyilvánításukkal, érdekérvényesítési kísérleteikkel esetleg megzavarhatják a történelmi egyházak II. világháború előtti pozícióinak restaurálását.
A magyar egyházpolitika mindig is alá volt vetve hatalmi érdekeknek, harcoknak. Egyetlen hazai egyháznak sem sikerült magát függetlenítenie a hatalomváltások következményeitől, minden jelentősebb magyar egyház szinte elviselhetetlen mértékben át van politizálva. A jelenlegi helyzetet még súlyosabbá teszi, hogy az egyház és az állam szétválasztása helyett - főleg katolikus társadalmi doktrínák hatására - a mostani kormány nyíltan képviseli a kettő valamiféle testvéri kooperációját, amely inkább a feudális rendszert idézi és nem a szabadságcentrikus, demokratikus normáknak felel meg. Vallásügyben a legelszomorítóbb az, hogy egyetlen történelmi egyházvezető sem tett még kísérletet sem arra, hogy a hatalom gyámkodását, a politika tolakodását elhárítsa és saját erőfeszítései által rendezze egyházának ügyeit, sorait.
Egyes történelmi egyházak a kommunizmus által okozott károkra hivatkozva szereznek egyre nagyobb kiváltságokat, támogatást, kedvezményeket a hatalomtól. Szerintük hagyományos társadalmi tekintélyüktől a kommunista elnyomás fosztotta meg őket. Eszerint ha nem jött volna a vörös diktatúra, akkor a történelmi egyházak megőrizhették volna II. világháború előtti pozícióikat. Ezt a történelmietlen feltevést cáfolni látszik a nyugati világ országaiban a hagyományos vallások társadalmi befolyásának nagy mértékű csökkenése, a nyugati polgárok által szabadon választott és támogatott szekularizációs folyamat, amely éles választóvonalat épített ki az állam és az egyház, a politikai elit és a klérus között.
Amennyiben a történelmietlen feltevések mellett maradunk, azaz hazánk a nyugati országokhoz hasonlóan a demokrácia és a kapitalizmus útjára lépett volna a II. világháború után, nagy valószínűséggel akkor sem vonhatta volna ki magát társadalmunk a szekularizáció világméretű hatása alól. Köztudott, hogy a nyugati egyházak istentiszteleteinek látogatottsága az elmúlt évtizedekben drámai csökkenést mutatott, számos történelmi egyháznak kellett megválnia ingatlanaitól, és intézményrendszereiket a tényleges társadalmi igényeknek megfelelően át kellett alakítaniuk. Ha kivetítjük a magyar viszonyokra a nyugati katolikus és protestáns vallás társadalmi térvesztésének arányát, akkor talán nem állunk távol az igazságtól, amikor azt mondjuk: ha a normális, töretlen demokratikus fejlődés útján járt volna hazánk az elmúlt ötven évben, a történelmi egyházak akkor is körülbelül ugyanakkora társadalmi befolyással rendelkeznének - a különböző, egyébként súlyos érzelmi, emberi sérelmeket leszámítva -, mint a kommunista elnyomás után.
Kelet-európai országokban, úgy tűnik, nehezen akarják tudomásul venni a nyugati világban beállt változásokat, ezért is kísérleteznek egy olyan anakronisztikus egyházpolitikai modellel, amely fölött eljárt az idő, de amelyet a Vatikán nyomására most a kelet-európai országokban újra meg akarnak honosítani, hogy e térség vallási státusából kiindulva a demokratikus nyugati modellt is revízió alá helyezzék. Ez részét képezi Európa rekatolizálási programjának. Ez az egyházpolitikai koncepció, amely ugyan nem tudott minden posztkommunista társadalomban törvényerőre emelkedni, döntő szerepet játszott - különösen a jobboldali kormányok idején - a demokratikus ideálok eltorzulásában és értékvesztésében. Míg hazánkban a nyugati demokrácia kiépítése a hivatalos cél, addig egyúttal ezt egy olyan rendszeridegen egyházpolitikai elemmel igyekeznek kombinálni, amely alapvetően befolyásolja és korlátozza a legfontosabb emberi szabadságjog, a lelkiismereti és vallásszabadság gyakorlati érvényesülését, sőt a szólásszabadságot és a közéletben való részvétel jogát is. Ha ez lenne az úgynevezett „magyar út”, akkor számos buktató és keserű csalódás előtt áll még a magyar társadalom, míg végül is politikusaink felismerik, hogy a nyugati típusú szekularizáció előtt a társadalmat szabaddá kell tenni, mert igazából így lehet megőrizni az Isten országa - egyház - és az evilág egymástól való strukturális függetlenségét.
A közöttük lévő különbség tiszteletben tartása jótékony hatással bír a politikusokra és a vallási tekintélyekre egyaránt. Ugyanis a szereptévesztések és -zavarok a két strukturálisan különválasztott rendszerben felszámolhatókká válnak, ami egyben garancia is lenne a szabadságjogok gyakorlati érvényesülésére; és az sem mellékes, hogy az állami költségvetés számára ez milliárdos nagyságrendű megtakarítást eredményezne. Az erkölcsi összeomlástól pedig azért sem kell tartani, mert szociológiai és más felmérések alapján az állam és az egyház szimbiózisának igézetében élő nemzetek egyáltalán nem erkölcsösebbek és igazságosabbak, mint az állam felekezeti semlegességének alapelvén szerveződő nyílt társadalmak. Sőt az utóbbiakban bizonyíthatóan intenzívebb és színesebb élet zajlik a kereszténység különböző irányzatain belül is, valamint általában ezeknek a társadalmaknak a gazdasági hatékonysága és életszínvonala jóval magasabb a feudális kötöttségekhez ragaszkodó országoknál.
A zavaró tényező
Némelyek úgy látják, hogy a történelmi egyházak társadalmi befolyásának háborítatlan kiterjesztését a Hit Gyülekezete több szempontból is zavarja. Egyrészt a közösség szellemi-erkölcsi élete más kisegyházakhoz viszonyítva sikeresebbnek mondható, társadalmi ismertsége jelentős; amelyből, ha az egyház toleráns társadalmi közegben tevékenykedhetne, akkor társadalmi elfogadást és tekintélyt kovácsolhatna. Ennek következményei viszont egyaránt riasztók a történelmi egyházak, a politikai katolicizmus és protestantizmus, sőt még néhány kisegyház szemében is.
A Hit Gyülekezetével szemben egy másik gyakori ellenszenv politikai természetű. Közösségünk tudatosan vallja, hogy a demokratikus kapitalizmus ugyan nem tökéletes rendszer, de az emberiség az elmúlt hatezer éves történelmi pályafutása során nem talált ki ennél megfelelőbb berendezkedést, amely mindenki számára garantálja a szabadsághoz, az élethez s a boldogságkereséshez való jogot. Kezdettől, már a 80-as évektől elfogadtuk ezt az evangéliumi alapelveket tiszteletben tartó társadalmi doktrínát, amelyre épülő politikai, gazdasági, kulturális rendszer képes a polgárait megvédelmezni a zsarnokságtól, korlátlan hatalomtól és a nincstelenségtől. A gyülekezet ezért is vett részt a 80-as évek vége felé politikai jellegű mozgalmakban, tüntetéseken, tiltakozásokon stb. A közéletben való részvétel jogáért, azért küzdöttünk, mert szerintünk a vallásszabadság nélkül nem lehet a hitet tényleges tartalommal megtölteni; másrészt a vallásszabadságot egyetlen egyház sem sajátíthatja ki, mert az mindenkit megillet.
Mivel a vallásszabadság puszta deklarációjával a lakosság többsége megelégszik, ezért annak ténylegességéért azoknak kell küzdeniük, akik azzal élni kívánnak. Nem igazak azok a vádak, amelyek szerint a Hit Gyülekezetét politikai szervezetté alakítottam volna át. Álláspontom szerint a kereszténység vezetőinek nemcsak az üdvösséggel és imádkozással szabad foglalkozniuk, hanem azzal a realitással is, amelyben az emberek keresik a transzcendenciát, hogy azzal szoros közösségben alakítsák sorsukat. Az egyház és az állam egymástól való strukturális függetlenségének tiszteletben tartása mellett a politika, a közgazdaság, a kultúra vallási értelmezése a teológusok feladata is. Ehhez nemcsak a történelmi, hanem az új és szabad egyházak képviselőinek is joguk van (és a tévedéshez is), még akkor is, ha valóságértelmezésük eltér a megszokottól, és úgymond „elenyésző kisebbségnek” számítanak létszámuk alapján. A szellemi-erkölcsi értékek, minőségek nem függenek társadalmi elfogadottságuk mértékétől. Természetesen ez nem jelenti azt sem, hogy a kisebbségnek mindig igaza van, és mindig ő az autentikus érték letéteményese.
Kellemetlen meglepetés az úgynevezett rendszerváltás óta eltelt tíz évben az, hogy számos parlamenti képviselő, illetve kormányzati tényező antidemokratikus nézeteket hangoztat és aktív szerepet vállal a vallásos intolerancia terjesztésében hazánkban.
A szomszéd lányának udvarlói
A legutóbbi események azt látszanak igazolni, hogy a szektaellenes kampány Hit Gyülekezete-ellenes kampánnyá kezd átalakulni. A vallási szférában az első számú közellenség sokak szemében a Hit Gyülekezete. A Bartus László hatása alatt álló Molnár Róbert kisgazda képviselő Hit Gyülekezete-ellenes törvényt sürget a parlamentben. Ha elfogulatlanul végiggondolja valaki a Hit Gyülekezete ellen zajló kampány utolsó évét, az könnyen felismerheti, hogy a közösségünkkel szembeni akciósorozatok egy eltervezett koreográfia szerint, szervezett módon zajlanak, amely természetesen több spontán elemmel is kiegészült.
Egyes híresztelések szerint az akciósorozat mögött Kövér miniszter úr egyes közeli munkatársai, sőt a Vatikán titkosszolgálata áll. A napokban egyik ismerősöm azt mesélte nekem, hogy lehetősége nyílott betekinteni egy titkosszolgálati csoport rá vonatkozó megfigyeléseiről szóló háromszáz oldalas jelentésébe, amelyet ebben az évben készítettek róla. Elmondása szerint az irat egyharmad részének elolvasására sem volt képes, mert miután többek között a feleségével való intim együttélésről olvasott beszámolót, gyomra hirtelen felfordult, és ideje sem maradt, hogy a mellékhelységbe kirohanjon: így az asztalra hányt… Ezután, elmondása szerint, két napig beteg volt. Beszámolójának természetesen csak akkor adnék teljes mértékben hitelt, ha bizonyítékait saját szememmel is láthatnám.
Ez a történet azért is foglalkoztat, mert az elmúlt időben számos jel arra mutatott, hogy jómagam, feleségemmel és gyermekeimmel együtt az elmúlt hónapokban, nem tudom, milyen szolgálat által, de intenzív megfigyelés alatt álltunk (vagy állunk?). Mindenesetre például júliusban a mobiltelefonomban a titkosszolgálat modern eszközeihez értő személy talált egy nyomkövetőt, amely azt a célt szolgálta, hogy mindig megfigyelőim látószögében maradjak. Mobiltelefonom körülbelül az év elején hallgatott el hirtelen, és beadtam megjavíttatni. Valószínű, hogy ezután kaphattam az „ajándékot”. Sárkányrepülőt és helikoptert is béreltek megfigyelőim, hogy házamról, udvaromról, családi életemről, szabadidőtöltésemről, tartózkodási helyemről felvételeket készítsenek.
A történet azonban az én esetemben szinte gyermekkoromban kezdődött. Életem első húsz évében a klerikális reakció szekértolói közé sorolt a hivatalos verdikt. Míg társaim a vasárnapi matinén töltötték az idejüket, addig apám utasítására az ötvenes és hatvanas években is a katolikus misék töltötték ki vasárnap délelőttjeimet. Égett az arcom a szégyentől, amikor az iskolában a tanáraim a vallásról mint alacsonyrendű, torz tudatról és a vallási reakciósok társadalmi kártékonyságáról beszéltek.
Amikor 1976-ban ténylegesen találkoztam az Úrral, hirtelen, minden átmenet nélkül „szektás” lettem és kettős elutasításnak a tárgya. A „Nagy Testvér” akkor is figyelt: mint később a rendszerváltás után megtudtuk, Budaörsön a szomszédunk házának pincéjét bérelte ki a szolgálat, és oda telepítette titkosszolgálati eszközeit. Feltűnt nekünk, hogy kisportolt férfiak járnak a házba, ezért megkérdeztük a tulajdonost, hogy kik ezek az emberek. „A lányom udvarlói” - szólt a válasz. Egyébként a szomszédok kedvesek voltak hozzánk, hitünkről is érdeklődtek, sőt egyikük Jézust is elfogadta Megváltójának, és számos összejövetelünkre átjött; gyermekeinket pedig nyaranta friss cseresznyével és barackkal kínálták. 1989 után vallották be együttműködésüket a hivatallal.
Majd jött a rendszerváltás, és én maradtam az ellenszélben. Nem egy olyan ismerősöm van, akik a pártállam alatt mint kommunisták, most pedig mint „keresztények” szidalmaznak és zaklatnak. Persze ők is következetesek: mindig az elnyomók között találhatóak. Egyre jobban értem Pál apostol szavait: „De mindazok is, kik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak” (Timótheushoz írt 2. levél 3,12). Így volt ez ősidőktől fogva… A menny hallgat, Isten várakozik - talán ezért is keltették számosan halálának hírét. Én pedig nagyon várom a Messiást.
Ki zörgeti a harasztot?
A Hit Gyülekezete elleni kampány az ősszel új szakaszba lépett. Közösségünk növekedését támadóink eddig közel két évtizeden át többnyire úgy akarták megtörni, hogy előítéletekkel, köztörvényes vádakkal igyekeztek megfosztani bennünket a keresztény hitgyakorlást megillető hitelességtől és intoleráns légkört teremteni körülöttünk. A vallási intolerancia társadalmi atmoszférájában azért könnyű „zavaros ügyeket” kreálni a megtámadott közösségek és annak vezetői körül, mert minden alaptalan, rosszindulatú gyanúsítás, állítás egyre inkább bizonyított ténynek tűnik azon egyszerű oknál fogva, hogy az emberek az előítéleteket, vádakat sokszor és sokaktól hallották. A hazai média pedig mindent megtett, hogy egyházunk fennállása óta kizárólag akkor kerüljön nyilvánosság elé, amikor magyarázkodnia kell a fejére szórt előítéletekkel, rágalmakkal vagy más negatív összefüggésekkel szemben. A „nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél” közmondás alapján sokan úgy gondolják, hogy a dolgok nincsenek rendben a Hit Gyülekezetében, ha ilyen sokan, sőt a közösségből kiszakadtak is enynyire utálják a „hiteseket”.
A gyülekezetből való eltávozásnak számos oka lehet. Vizsgálataink szerint a legtöbbször ezekért nem közösségünket terheli a felelősség. Egyházunk húsz év óta változó mértékű külső társadalmi-hatalmi-vallási nyomás és ellenséges propaganda kereszttüzében áll. A Hit Gyülekezetéhez való tartozás erőteljes kihívást jelentett minden hozzánk csatlakozó számára a pártállam ideje alatt és a rendszerváltás után is. Sokan a mai napig is elveszítik gyülekezetünkhöz tartozásuk miatt pozíciójukat (például dr. Hack Péter) és vannak, akik jóhírüket is. Nem könnyű egyházunk tagjaként Magyarországon élni. Mégis számosan a közösség által képviselt keresztény értékek miatt, vagy ahogy mondani szokták, az Úrért vállalták és vállalják ezt a sorsot.
Egy másik, nem elhanyagolható körülmény, hogy közösségünk mindig is ügynökök, besúgók munkaterülete volt, ahol nekik bomlást, romlást kellett produkálniuk, és úgy tűnik, napjainkban aktivitásuk intenzívebb, mint bármikor. Diabolikus társadalmi közegben (a „diabolosz” görög szó eredeti jelentése: „vádló”, „rágalmazó”, „megosztást okozó”, innen lett az ördög bibliai személyneve - a szerk.) a vádlók mindig hitelesebbnek tűnnek a manipulált publikum előtt, mint az ártatlan vádlottak. A hazai közélet pedig diabolikus: hemzseg a hazugságtól és a dezinformációktól, a rosszindulattól és az irigységtől. A legvadabb hazugságoknak is piacuk van, és ezt számos szerencselovag ki is használja.
Az ősz azért hozott új szakaszt a Hit Gyülekezete elleni kampányban, mert ezúttal egyes politikusok a Bartus-féle könyv alapján közösségünkkel szemben megfogalmazott köztörvényes vádakra, állításokra mint tényekre hivatkoznak, és ennek alapján már evangéliumi hitünket, biblikus világnézetünket és tanításainkat, karizmatikus istentiszteletünket is kriminalizálják, hogy velünk szemben jogi szankciókat tudjanak keresztülerőszakolni a parlamentben. A magyar jogállam anomáliáját szemléletesen példázza, hogy az Országgyűlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottságának alelnöke, az egyébként a feudális, nemesi címek helyreállításáért küzdő Csapody Miklós, MDF-es képviselő azt állította, hogy nekünk egyetlen hittételünk van: a pénzszerzés. Molnár kisgazda képviselő, aki úgy tűnik, a Hit Gyülekezete szidalmazásában és megregulázásában lelte meg élete küldetését. Szaftos bűnlistájában például ilyen vádpontokat sorol fel: másokat támadó imakommandó működtetése, lejárató politikai plakátok kiragasztása, a katolikus egyházat gyalázó könyvek illegális kiadása, családok szétszakítása, a vezetők havi tízmillió forintos adózatlan jövedelme, rasszista tanok, a „katolikus egyházat Mussolini alapította”-tan és természetesen nem maradhatok ki listájáról jómagam sem mint kontroll nélküli vezető stb. Ezeket a hamis vádakat Bartus harsogta ország-világ előtt a nyáron.
Az elhíresült szerző 1998-ban az Opus Deiről a Hetekben közösen írt cikkünk megírása után légzési nehézségekre panaszkodva ment el orvosi vizsgálatra, majd ezután számomra még most is eléggé érthetetlen módon fanatizálódott ellenségemmé vált. A londoni Daily Telegraph neves újságírója, Robert Hutchison könyve (Their Kingdom Come - Inside the Secret World of Opus Dei) olyan katolikus háttérszervezet belső mechanizmusát tárja az olvasó elé, amelyről szinte semmit nem tud a hazai közélet. Bartus nem értett egyet a cikkel. Könyvében igyekszik bagatellizálni a szervezetet, holott a nemzetközi Vatikán-szakértők a pápai intézmény után a katolikus egyházon belül az Opus Deinek tulajdonítják a legnagyobb hatalmat. A reformkatolikusok által gyakorta kritizált szervezet tagjai és aktivistái az elmúlt évtizedekben számos politikai és pénzügyi botrány szereplői voltak Európában.
Bartus a gyülekezet és személyem ellen írt, bosszútól motivált, temérdek valótlanságot tartalmazó könyvében lényegében Robert Hutchison Opus Deiről megfogalmazott megállapításait vonatkoztatja ránk: a nemzetközi hírű szerző szerint az Opus Dei titkos szervezet a katolikus egyház kellős közepén; gazdasági, politikai, vallási hatalom kisajátítására törekszik; a tagok szolgai módon függnek a szervezettől; totális engedelmességgel tartoznak a rend korlátlan hatalmú vezetőinek; a szervezet pénzügyletei átláthatatlanok; pénzmosással foglalkozik; politikusokat, bankvezetőket zsarol; tagjait megfosztja vagyonuktól, elveszi a pénzüket; a rendszer központi filozófiája szerint a hatalom szentesíti az eszközt stb. Mi lehet vajon az oka annak, hogy egyes, az ország vallási megtisztításán fáradozó politikusaink Robert Hutchison tudományos igényű, nemzetközi sikert aratott könyvét a katolikus egyház gyalázásának minősítik, ugyanakkor a pletykákkal, blöffökkel, hazugságokkal, tények eltorzításával a Hit Gyülekezetére vonatkoztatott Bartus-féle utánzatot szinte szentírásként fogadják, idézik és követik?
Hivatalos vagy underground egyház?
Ami a Hit Gyülekezete katolicizmus-ellenességét illeti, először is: sohasem mondtam azt, hogy Mussolini alapította a katolikus egyházat. Akik ezt állítják, azok összekeverik a Vatikánt a katolikus egyházzal. Az utóbbi másfél évezredes történelmi múltra tekinthet vissza, míg a Vatikán mint önálló hatalmi-vallási konstrukció valóban a Mussolini és a pápa közötti konkordátum eredményeképpen született meg 1929-ben. Ez a vitathatatlan történelmi tény természetszerűleg a modern katolicizmus specifikumává is vált. A pápai-államfői hatalmi kettősséget a protestantizmus az ökumenizmus fejlődése legfőbb akadályának tekinti. Egyházunk katolicizmuskritikáját mégsem a teljes, kategorikus elutasítás jellemzi; annak ellenére, hogy a múltban valóban megfogalmaztunk sommás, radikális ítéleteket velük szemben. Abban, hogy a közös alapok hangsúlyozása helyett az elhatárolódásra, anomáliákra helyeztük a hangsúlyt, szerintem döntő szerepet játszott az, hogy a kommunista hatóságok a történelmi egyházak védelme nevében léptek fel közösségünkkel szemben. Ez nem kommunista fortély volt csupán, hanem papok, lelkészek valóban kérték a pártállam hatóságait feljelentő leveleikben a közösségünkkel szembeni intézkedésre.
A rendszerváltás után főleg a politikai katolicizmus és protestantizmus képviselői részéről bennünket ért szinte rendszeres támadásokat a klérus soha nem ítélte el, sőt ezek jóváhagyásukkal és támogatásukkal zajlottak. A klérusnak és érdekeik képviselőinek ez a mentalitása szerintem súlyos károkat okoz minden egyháznak, és vélhetőleg jelentős szerepet játszott abban, hogy az egyházak minden hatalmi támogatás dacára sem voltak képesek az elmúlt tíz évben növelni társadalmi tekintélyüket, súlyukat.
A Hit Gyülekezetének a diszkriminálása, illetve az egyházi státustól való megfosztása meggyőződésem szerint a magyar egyházügy gondjait még inkább elmélyítené, ugyanis közösségünknek történelmi tapasztalatai vannak az illegalitásban való tevékenykedésről; és például a kínai keresztény ébredés is bizonyítja, hogy az üldözés, diszkrimináció, jogfosztottság a pünkösdi-karizmatikus mozgalomban a növekedést segíti elő.
Írásunk a Hit Gyülekezete elmúlt tíz évének történetéről:
forrás: http://epa.oszk.hu/00800/00804/00083/5763.html
